- május 28.
Még egy jó óra volt hátra. A karám felé indultam, mikor az udvaron felfedeztem egy lenyúzott kiscsikót. A szekéren feküdt. Félrebicsaklott fejét apró fehér szőr borította a nyakáig. Négyfelé kötözött patája még őrizte fehér lószőrét. A kiscsikó többet már nem vágtathatott. Valakinek megtetszett a bőre.
Ahogy elléptem onnan, már jött is elém Csabi, a 18 éves öreg ló, kérni kockacukrát. Aztán csak néztem őket sorban, ahogy szénát, zabot ettek, ahogy viselték a harcot a dupla adagért.
A közelben két kanca csikójával játszott, amikor hirtelen megmerevedtek. A hegyek felől jött a hang. A csikók, feketék, fehérek és barnák, csillogó szőrükkel, szél-feszítette sörényükkel, a szabadság titkos lázával zúdultak a völgybe vadul és fékezhetetlenül. Aztán a zaj csitult, majd egyre halkabb lett, végül elnyelte őket a táj.
Amikor bementem az istállóba, már osztották a lovakat. A Bitang nevű sportlovat kaptam. Megindultam a nyeregért és a kantérért. Hozzáérve nevét mondtam, kedvét keresve csitítva és veregetve, a jövőt mérlegelve, majd egy hirtelen dobással felnyergeltem. A hevedert csak a lóra szállás előtt volt szabad megszorítani. Bekapcsoltam a szíjait, majd a zablát a szájába erőltetve, azt szorosan fogva kiléptünk a szabadba.
A szél mindkettőnket felborzolt. Én tudtam, ő meg érezte, a következő időszak a miénk. Egy utolsó szorítás, majd kétoldali kengyelmérték következett. Nyeregbeszállás, szárfogás és indultunk!
Lassan haladtunk. Egymást ízlelgetve, balcsizma és jobbcsizma a vele ellenkező szárhúzással. Combszorítás, indulás és fordulás. Egy nyakveregetés és Bitang ment és reagált. Úgy látszott, lesz összhang. Aztán jött az első jobbkanyar és séta. Csak heten voltunk. A lovarda egy magaslatra épült: alatta völgy terült el, hegyekkel körülvéve. Fújt a szél. Vastag homokban haladtunk.
” Ü-g-e-t-é-s! ” – hangzott Tóni bácsi vezénylése és hullámszerűen megindultunk. Kétoldali csizma és Bitang bevette az ütemet. Aztán hol ő, hol én rontottuk el: ilyenkor mindketten szenvedtünk. Sikertelenül, de egy váltással is megpróbálkozott. Aztán egyre kevesebbszer rontottuk el, egyre tovább bírtuk megtartani a ritmust.
A következő saroknál séta, majd tanügetés! és mindannyian kivettük a kengyelből a lábunkat. Egyensúlyozva estem a lóra újra és újra, mígnem az első kanyarnál fejjel lebuktam a homokba. Felfordultak a fák és a homokba haraptam. Megráztam magam, miközben állni próbáltam és egyenesbe jöttem a földdel. Az akarat előbb vitt a lóra, mint a lábam. A ló nem volt hibás és átöleltem a nyakát.
” A következő saroknál könnyű ügetésbe megyünk át! ” – és a lábak kengyel nélkül felhúzódtak. Önerőből, térdszorítással kellett emelkedni. Ez még nehezen ment, de már ment. És most következett a vágta: aki nem vállalta, az beállt a lovarda közepébe.
Szép, nyugodt ügetésbe mentünk, már megizzadva, porosan és felhevülten, beavatva, felajzva amikor az egyik ló megugrott. Megijedt egy kutya ugatásától és kiugrott a lovasa alól, átvágtázott a lovardán és új vágtába kezdett!
A lovasok egy része megzavarodva tartotta a lovát, a többiek próbálták beszorítani a sarokba. Még nem volt elég a lónak és újra nekirugaszkodott. Már senki sem akarta feltartóztatni. Hosszú vágtában körözött előttünk, majd rövidülni kezdtek a körök, majd egyre szűkebbek lettek. Végül megállt. Most már engedte magát megfogni Tóni bácsi keze által, aki egy erős vetődéssel rajta termett. A következő saroknál rövid vágta! harsogta és megsarkantyúzta a lovát.
Bitang orrcimpája hangosan fújtatott s a heveder alatt is éreztem az állat meleg, izzadt testét. Egy pillanat alatt elragadott a hév és hasítottuk a levegőt. Csak éreztem az erős test ritmusát, mely kellett, hogy egyezzen az enyémmel, csak láttam magam alatt száguldó sörényes ösztönt, mely egyesült ösztönné vált velem. S amikor a két test rohanó ritmusa egymásba olvadva szántotta a lovarda terét, önkéntelen ordításom vegyült a nyerítéssel. Hosszan, boldogan és véget nem érőn.