Unti Ildikó verseihez

Talán az olvasó is emlékszik Tamási Áron híres mondására, abban a regényben található, amely Ábel hazatérését beszéli el. „Azért vagyunk a világon – mondja Ábel –, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Mintha Unti Ildikó verseiben is ez az igazság öltene alakot: otthon volt ő Magyarországon, ahol született, és otthonra talált Izraelben, ahová jó két évtizede költözött. Korunk irodalmának egyik alapvető tapasztalata és érzése az otthontalanság, nagyon sokan vannak, akik nem találják a helyüket a világban, s elvesztették azt a meghitt környezetet, amely az emberi életnek otthonosságot ad. Keserves érzés ez, a modern irodalom egyik legfontosabb és legszomorúbb ösztönzője. Mintha Unti Ildikót elkerülte volna ez az érzés: magyarul ír és könyvei nemcsak a magyar nyelv iránti hűségét fejezik ki, benne van a magyar táj, a magyar történelem, a magyar hagyomány, a magyar irodalom iránt érzett ragaszkodás is. Ugyanakkor Izraelben él, egy távoli kibucban, ahol második hazájára talált és ahol át tudta élni mindazt a tapasztalatot, a gyötrelmes tapasztalatokat is, amelyekkel ez a saját hazát építő nép találkozott. Verseiben nemcsak a köznap élményei kapnak hangot, hanem a történelem megpróbáltatásai is. Így az a mindennapos veszedelem, amelyet a hazáját építő népnek át kell élnie akkor, midőn az elpusztítására szövetkező erők felvonulnak ellene. A tizenhatodik század magyar irodalma nem egyszer összehasonlította a magyar és a zsidó nép történetét, abban látva az összehasonlítás indokát, hogy mind a két népnek tragikus történelmi tapasztalatokon kellett átvergődnie, mégis megmaradt, és ez valamiképpen a „választott nép” sorsára utal.

Unti Ildikó verseit is az teszi reménykedővé, abból a meggyőződésből merít közösségi ellenálló erőt, hogy hisz választott hazájának igazságában, abban, hogy ezt az országot a fennmaradásra, az életre rendelte a Gondviselés. A magyar és az izraeli identitás ebben a mélységes hitben találkozik, és én innen, Budapestről csak szeretettel köszönthetem ezt a meggyőződést és azokat a verseket, amelyek ezt a meggyőződést kifejezik.

Pomogáts Béla
Széchenyi-díjas irodalomtörténész