… Tel-Avivban egy követségi fogadáson beszélgettem egy köztiszteletben álló magyarországi bírósági személyiséggel. Felhívta a figyelmemet arra, hogy mikor kimondja az ítéletet, azt a szót, hogy bűnös, mindig felnézve, egyenesen a vádlott szemébe mondja! Ezzel a pszichikai nyomással tudatosítja benne bűnösségét, amit az elítélt elhordoz magával a börtönbüntetés éveire.
Elmondta: praxisában nem is egy eset volt, például egy erőszakos nemi közösülés perében, hogy amikor kimondta az ítéletet, a bűnözőre nézve már tudta intuíció alapján -, hogy az illető, ha kikerül a börtönből, tettét újra el fogja követni.
És valóban: egy év múltán újra előtte állt ugyanez a vádlott! Az erőszakos nemi közösülést most még durvábban, még agresszívebben, még rettenetesebb körülmények között hajtotta végre. A bíróságtól háromszor keményebb ítéletet kapott a börtönbüntetés éveiből.
Felmerül a kérdés: hogyan lehet megelőzni a visszaeső bűntényt? Egyszerűen képtelenség az intuíciót fizikai szintre hozva bizonyítékként felmutatni. Egy kérdéssel búcsúzott tőlem, amire nem várt feleletet:
Amikor ítéletet hírdetnek, az ítélet mire szól: arra, hogy valaki bűnös, vagy arra, hogy gyilkolt?
Lehet róla vitatkozni, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, belekeveredni az érvek és ellenérvek útvesztőibe, a lényeg egy: mindenképpen egy emberélet kioltása a gyilkolás következménye, ami egyenlő a bűnnel. Vagyis előbb történik meg az esemény, s azután mondjuk ki, hogy bűnös az a személy.
A bűn maga a gyilkolás. Aki pedig gyilkolt, az a bűnös személy. Tehát az ember, a gyilkolás után lesz bűnös, nem pedig fordítva. Amíg nem gyilkolt, nem mondhatjuk rá, hogy bűnöző. Bibliai értelemben mindannyian bűnösök vagyunk, mert magunkban hordozzuk az eredendő Káin-bűnt. Káin gyilkoló hajlama indulati állapot. Agyonütni valakit vagy öngyilkosnak lenni viszont már ösztöncselekvés.
Mint indulatfajta, a düh, a harag, az irigység és féltékenység, a gyűlölet és a bosszú a személy azon veszélyállapotát jelzi, amelyben képes lenne a másikat vagy önmagát megölni. A végállomásig, az agyonütésig, illetve az öngyilkosságig vezető lelki folyamatig az egyén lépésről lépésre jelzést kap, vagy szinte érzelmileg bonyolódik a folyamatba. Ily módon az én még egy utolsó lehetőséget nyer a cselekvés megállapítására. Ezért, adott körülmények között az érzelmek radar-funkciója vitathatatlanul bizonyos védelmet is nyújthat!
Ezzel szemben az én mindig az az instancia marad, amelytől erősen függ az affektív jelzések alapján, hogy a Káin-tett elhárításra kerül-e vagy megtörténik a véghezvitel.
Az is előfordulhat azonban, hogy a heves indulatok az állásfoglaló ént teljesen kikapcsolják. Így pedig lehetetlen a cselekvést megállítani. A harag, a düh, az irigység és féltékenység, a gyűlölet és bosszú mindig meghatározott tárgyra (személyre, dologra, eseményre, stb.) irányul. Ezért a gonosz elsősorban affektív mozzanat.
A gyilkos Káin-hajlam, ha rejtve is, még évekkel tettük elkövetése után, a börtönökben is kimutatható. A gyilkos hajlam további fennmaradása a rablógyilkosok között gyakoribb, mint a kéjgyilkosok között. Ezért nem maradhat el a próbaidőre szabadon bocsájtott gyilkosoknál a kísérleti ösztön- és éndiagnosztika, mint hogy paraxizmális emberek.
Esetünkben az oroszlán többször is ugorhat!