Az Érintetlen évek című készülő könyvemből
Már kora reggel mentem a szélben. Még hasító ereje volt. Átvágtam a kibuci bozót egy rejtett ösvényén, hogy kijussak a földútra, ami az askeloni országútra vezetett. Két kilométeres séta után a megállóban várakoztam. Ekkor a kezeim valami puhán nyirkos kődarabba ütköztek a zsebemben.
Csodálkozva nézegettem: amit láttam, az egy kis csigaház volt, az éppen kifelé nyomuló csigával. Rádobtam egy bokorra. Így lesz jó neki, bár messze elkerült a születési bozótosától gondoltam.
Csabán sok csigát figyeltem meg, amint az érintéstől behúzódtak, azután már dugták is ki szarvaikat házaikból.
Vagy a lepkék! Ők is érdekes teremtmények. Tartottunk lepkevadászatot, de a fogás után mindig elengedtem őket. Mert láttam, ahogy mások gombostűre tűzik őket, és ahogy verdesnek szárnyaikkal
Vagy beszélhetnénk a varangyos békáról! A csabai kertben, homokvár építése közben bukkant elő, éppen a fejem magasságában. Néma mozdulatlanságban meredtünk egymásra. Puffadt teste le- föl emelkedett, míg kigúvadt szemei mereven figyeltek.
És a katicabogarak! Nyári időszakban rendszeres tartóoszlopként működtek ujjaim számukra. Sajnáltam, mikor az ujjhegyre érve még énekszó nélkül is elrepültek.
A tücsköt soha nem tudtam megfogni, de esténként mindig hallgattam ciripelését. Ám a szitakötőt, igen, őt megfogtam, de közben elvesztette színes hímporát: ezek ott maradtak az ujjaimon.
Nagyapáéknál a baromfiudvar mellett egy sertés is röfögött az ólban. Amikor jöttek karikát tenni az orrába, messze elfutottam a második utcába, hogy ne halljam a sívítását.
Reggelente kecsketejért bementem a faluba, ami hét kilométerre volt az otthonunktól.
És aztán jöttek a csatározások a buborékokkal. A szalmaszálak végeit négyfelé vágtuk, a szappandarabkákat vízbe áztattuk. Óriási, színes gömböket tudtunk fújni egymás örömére, majd engedtük a szalmaszálról leszállni. És azok szálltak, csak szálltak a szívárvány minden színében, az elpukkadásig.
Délutánonként papírsárkányt csináltunk az udvarunkon. A váza nádból volt, a teste pergamen-papírból, a farkát újságokból vágtuk ki. Majd kirohantunk vele négyen fogtuk a határba, s ott engedtük fel spárgáinkon. Csak a leszálló este, a sötétség kergetett haza bennünket.
Még nem is beszéltem az este hazatérő tanyasi emberekről, akik megrakott szekerekkel jöttek a határból a görögdinyékkel. Ahogy elhaladtak előttünk az országúton, mindig lehetett egy-két dinnyét elkapni a szekér aljáról. Sőt, olykor rácsimpaszkodtunk a szekér vázára, úgy tíz méteren vitettük magunkat, hiába próbált ostorcsapásokkal elérni bennünket a gazda.
Ezek voltak a görögdinnyés estéink, amikor otthon már nem kellett a vacsora, nem kellett a kenyér, csak a tiszta ágy és a szeretet.