Csepegni kezdett az eső. Az emberek kinyitották ernyőiket, gyerekeik számára elővették az esőköpenyüket, a kutyasétáltatók nógatták ebeiket, az öregek nehézkesen tipegtek, a kirakatnézők rögtön szétszéledtek, a szerelmesek pedig továbbra is napsütötte tájban jártak.
MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁZOTT ÁT AZ ÚTON.
Megállt egy bérház előtt. Üres hordággyal rohantak fel az emeletre, mialatt a mindig kevés idővel rendelkező emberek most, érdekes, időmilliomosok lettek. Mind ott tolongott. Mind látni akart. Látni a más szörnyűségét.
Egy lány feküdt a hordágyon. Beemelték a mentőkocsiba. Zárkattanások, ÉS A SZIRÉNA ÚJBÓL FELBŐDÜLT.
Hiába, most már minden kitudódik s megindultak gondolatai, emlékképei.
A ház, mint a többi, az ajtó szintúgy. Sehol semmi rendkívüli. Miért is hitte, hogy bármi jelet is fog találni. Jelet, de mire? Már jöttek is az ajtót nyitni. Egy rendezett külsejű idős hölgy, az orvos felesége volt. Szívélyesen betessékelte. Egy nagy előszobában találta magát, melyből minden irányba ajtók nyíltak. Az ajtók fehérek voltak és minden ajtó mögött más és más berendezés. Vajon melyik rejti az ő számára előkészítetteket? Hát mindig szükségesek lesznek ezek a berendezések?
Ebben a pillanatban meglátta Karolin nénit. Milyen idegen volt fehér köpenyben, kesztyűkkel felszerelkezve! Mennyire más volt az ő gyerekkori emlékeiben! Pár bíztató szó után bemutatta az orvosnak. Mintha vendégségbe jött volna, úgy bántak vele. Mint egy kedves vendéggel! Mintha az ajtó mögött nem műszerek, de sütemények: nem injekciók, de italok: nem fájdalom, de öröm várna rá.
És belépett. Megcsapták a szagok, a jól ismert orvosi szagok. Aztán a látvány. Az üveglapokon glédában felsorakoztatott injekciók, fogók. És a derékban elvágott asztal a két mankóval, aljában a lépcsőkkel. Ott kell felmenni. Levetkőzött és megkapta az első injekciót. Akkor látta meg, hogy az orvos kopasz. Persze, mindegy, hogy kopasz-e vagy sem. Ez igazán teljesen mindegy. És mégis, viszolygás vett rajta erőt. AZ ASSZISZTENSNŐ MEGSÍMOGATTA ÉS ELINDÍTOTTA.
És ő ment. Ment fel a lépcsőn. Tovább fel, fel a vakító lámpákra, a lámpákról ki, ki az ablakon. A tekintete hordozta a lelkét, a lelke vitte a szívét, de a szíve megakadt. Az a testéé maradt. Már túlélte a szégyenét. Jött a fájdalom. A vakító tűzcsóva először csak melegítette, aztán egyre jobban égette. Akármerre fordította a fejét, mindenhol elérte.
AZ ASSZISZTENSNŐ RÁMOSOLYGOTT. Valahol messze harangoztak. Közben egyre jobban tolakodott a spirális érzés. Csavarmenetben. Hátulról jött, erőszakosan, egyre konokabbul, egyre akarat-felhívóbban. A tűzcsóva pedig kérlelhetetlenül égette tovább, verejtéket verve a homlokára, lyukat sütve a derekába, görcsbe-ökölbe rántva az ujjait. MÉG EGYSZER LÁTTA AZ ASSZISZTENSNŐ MOSOLYÁT. A harangok már nem szóltak.
És akkor perzselő máglyává vált a tűzcsóva, beleágyazva magát a csavarmenet spirálisába. És a gép ment tovább.
Már nem bírta. Már kiáltani akart. MÁR NEM LÁTTA AZ ASSZISZTENSNŐ MOSOLYÁT SEM. Aztán nyöszörgő hangot hallott, a saját hangját.
VÉGE érkeztek hozzá a szavak. Készen vagy! Hallod? és hideg vizes borogatás került a fejére.
A MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁZVA ROBOGOTT TOVÁBB.
A szomszéd szobában tért magához. Lassan kinyitotta a szemét. Egy recept volt mellette, de a pénzre nem emlékezett. Egyáltalán átadta-e? Megnézte a táskáját. A pénz nem volt benne. Fel akart ülni, de elkapta a hányinger. Oly erősen érezte, hogy mozdulatlanságba dermedt. Szólni kellett volna, de puff és a szőnyegen már ott éktelenkedett a hányás. Az orvos felesége elsápadt. Haragját nem is titkolta.
Nem sokkal később már kint lépdelt az utcán. Nevethetnékje támadt. Lám, megszabadították terhétől és most már minden mehet tovább. Csak fizetni kell tudni. Tessék, még rá sincs írva. Hát persze, megkímélte környezetét problémáitól: anyját, apját, őt és a többieket. És most azt kívánják, hogy úgy éljen tovább, mint eddig.
Gondolataiból, érzelmeiből soha nem törölhetik ki az elmúlt órákat! Az emlékei, melyeket idegvégződései őriznek, meglephetik, váratlanul felbukkanhatnak ott, ahol a legkevésbé várná, ott, ahol már azt hitte, túladott rajtuk, ott, ahol pirulni fog miattuk.
Megcsúszott. Fejébe szökött a vér. Csak el ne essen! Újra meglepte a hányinger. De csak az inger. Felszállt a buszra és a hátsó peronon maradt. A busz rázta, egyre csak rázta, s olykor csurogni vélte a vért. A hányinger csak nem akart elmúlni. Hányinger, vér, öklendezés, rázás, benzinszag, ajtócsapódás, benzinszag. Végre megérkezett.
Vánszorogva ment az ismert úton. A lakásajtó előtt áthaladva az ablakhoz lépett. Benézett. Anyja, apja lemezeket hallgatott. Továbbment a másik ablakhoz. Ott volt ő és a barátnőjével nevetve beszélgetett.
Megindult a világ. A falnak esett. Aztán kinyitotta az ajtót. Kedvesek voltak hozzá, majd egyenként elmentek. A szerelmet akarta érezni, de a látvány legyőzte: anyja bizalmára éhezett, de az mást élt.
Egyedül maradt. Lefeküdt az ágyába. Nem tudta, hogyan lesz a holnap. Fájt mindene. Lábai majd leszakadtak. Melege volt. Nem tudott elaludni. Rémképek, hallucinációi gyötörték, sejtései támadtak. Aztán később, éjjel elöntötte a vér.
Hiába, most már minden kitudódik gondolta újra és újra ugyanazt.
A MENTŐAUTÓ SZIRÉNÁJA ELHALLGATOTT és az autó bekanyarodott a kórház udvarába.
Budapest, 1988. február hó.