Amikor beköltöztem a jeruzsálemi Givát Mordecháj negyedbe, csak a kéklő hegyeket, a lakóházakat és a pálmafáktól övezett, vakító kőtömböket láttam. Akkor még nem tudtam, hogy Isten választott népe hogyan üli meg a zarándokünnepét.
Váratlanul adódott, hogy meghívást kaptam a Szimchát Tórára, a Tóra örömünnepére. Ez már a Szukot kilencedik napja volt. Az előtte való napon, a Smini Ácereten esőért és jó termésért imádkoztak.
A nyár még ugyancsak tartotta magát (Szukot október elejére-közepére esik): az ég valószínűtlen kékje derült a Szentföld fölé. A napsugarak behálózták a belülről szőlővel, dióval, szilvával feldíszített sástetős sátrakat. Mózes III. könyvében, (23:40) olvashatjuk: „És vegyétek az első napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat, sűrű lombú fának ágait és fűzfagallyakat, és hét napon át örvendezzetek az Örökkévaló előtt!”
És a sátor az ünnep hét napján második otthonává válik Izráel népének mind a mai napig: ott imádkoznak, ott étkeznek. A történelmi múltat idézik, amikor megtörtént az egyiptomi kivonulás, majd a 40 éves pusztai vándorlás alatt sátrakban laktak. Ám azt kevesen tudják, hogy miért éppen 40 évig kellett vándorolnia a népnek?
A felelet Mózes IV. könyvében van megírva. Mint tudjuk, a Kánaán földjére küldött kémek 40 nap múlva tértek vissza, zúgolódva. Csak Józsua és Káleb mondták: „A föld jó föld!” A többiek elégedetlenkedtek.
Óvakodjunk hát ítéleteket mondani magunkra, családunkra és népünkre! „A ti fiaitok pedig, mint a pásztorok, bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és viselik a ti paráználkodásaitoknak büntetését, míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e pusztában.” (Mózes IV, 14:33)
Éppen olvastam ezt a sort, amikor zörgettek az ajtón. Kimentünk az útra, ahol már nem jártak autók. Egymás után jelentek meg az ünneplőbe öltözőtt családok, zászlókat lengető gyerekekkel. Voltak férfiak, akik tálitban (imakendőban) siettek, mások a levetett tálitot hímzett bársonyzacskókba hajtogatva szorították magukhoz. Az imaház tele volt. Lent a tálitba burkolt, kipát viselő férfiakkal, fiúkkal, fent a karzaton ahol jómagam is helyet foglaltam a hölgyek kalapban, kendőkben ültek.
A közös imádkozás, éneklés feltöltötte a szíveket, majd a gyerekek megáldása következett, fejük fölött kifeszített tálittal.
Hirtelen valami koppant a fejemen. Körbenéztem. Mosolygó, bólogató fejek vettek körül. Igen! Cukorzápor ömlött a gyerekekre. Nekem is jutott. Az öröm a tetőfokára hágott. Kezdetét vette a Tóra-körmenet, hétszer vonultak körbe-körbe, énekelve, táncolva, vigadozva.
Ilyen volt az ünneplés az egyik askenázi közösségben, de ugyanebben az időben zajlottak a többi askenázi, szefárd, jemeni közösségek Tóra-örömtánca is.
Unti Ildikó
2003. Jeruzsálem